Kövess minket Facebookon.
Szabó Rebeka
Itt van az ősz. A legmeghatározóbb védjegyét ennek az évszaknak számomra, mégis a levelek sokszínű árnyalatai jelentik.
olvass tovább
Szabó Rebeka
A buszra várok éppen. Én már távolról látlak téged, a jól bevált perifériás szögből. Még csak biccentenem sem kell a fejemet, pontosan tudom, ki, milyen sebességgel halad el előttem, vagy mögöttem. Halvány sminket viselsz, és most barna a hajad színe. Jól áll – mondanám -, de nem mondom, mert már így is olyan elcsépelt az egész helyzet.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Próbálunk elevickélni ebben az életnek nevezett sűrűben. Előfordul, hogy olykor teljesen értelmetlennek látjuk a sajátunkat, de azért mindig igyekszünk egy fényszerű csóvába kapaszkodni, ami erőt ad a következő naphoz. És persze próbáljuk a másikat tiszteletben tartani, szeretni, támogatni, amennyire csak lehet.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Szerintem mindannyiunk életében volt már olyan periódus, amelyben, ha nem is hosszú ideig, de rövidtávon több olyan ember mellett állomásoztunk, akik nem érintették meg a lelkünket teljes mértékben. Vagy talán egyáltalán nem. Akik mellett inkább a konstans gyomorideg dúlt bennünk, mintsem a biztonság és a nyugalom érzése.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Mintha mindig várnánk valamire. Belekerültünk egy állandó jelleggel váltakozó maszlagba. Egyszerre túl gyors és túl lassú. A peremen járkálok folyton ügyetlenül, hiszen nem mindig sikerül pontosan kicentizni a lépéseket.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Kevesen hinnénk, mégis sokan tapasztaljuk, hogy egy ilyen egyszerűnek és kedvesnek tűnő üzenet mögött valójában valami teljesen más dolog bújik meg.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Ma reggel még a reggelim is a földön landolt, a vizes pohárral egyetemben és ezt követően hosszú percekig csak álltam. Az a bizonyos „miért pont én” érzés előszeretettel integet felém és nem habozik maradni sem.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Tavasszal újra mosolyra húzódik a szám. Lágy, meleg fénysugarak simogatják az arcom, éppúgy, ahogy egy anya a gyermekét. A nyíló virágok illata és bíbor színű köntöseik egy darabot tükröznek vissza belőlem. Hiszen én is épp ilyen sokszínű vagyok. Sok álommal, vággyal, de már elért céllal is felruházva.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Sosem zavart az idő múlása. Gyerekként egy csodavilágban éreztem magam, és úgy hittem, sosem eshet bántódásom. Biztonságban voltam és, ha néha el is estem, egy óvó érintés mindig közbeszólt, pontosan akkor, amikor arra szükségem volt.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Fények gyúlnak, ropog a tűz a kandallóban, és csend honol, vagy egy lágy, jazz átdolgozású, karácsonyi zene szűrődik ki a rádióból. Készülődünk az újévre, egy új kezdet feltárására.
olvass tovább
Szabó Rebeka
“Rohamosan” közeledik a karácsony. Ezt olvasom számos szalagcímen, cikkben, mint kulcsmondat, én pedig csalódott sóhajjal nyugtázom, hogy ezek a napok ismét a rohanás ötven árnyalatai lesznek. És azt kívánom, bár ne lenne így.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Úgy tartják, hogy az ember életében igenis fontosak az akadályok, a csalódások, a váratlan szituációkból eredő meglepetések, hiszen ezekből lehet csak okulni igazán. A hollywoodi filmek gyönyörteljes befejezéseiben, vagy tökéletes storyline vezetéseiben nem igen találjuk a saját reggeli rutinunkat, vagy érzelmi válságunkat, amivel alapvetően nincs is gond, ezeket a filmeket pont azért szeretjük, mert a lelkünket és a boldogsághormonjainkat újabb magasságokba emelik, és ez jár nekünk.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Van, hogy amikor a tavasszal virágzó cseresznyefák árnyéka alatt lépdelek, még mindig hatalmába kerít az a keserédes érzés, hogy milyen is lenne egy másik ember személyében/képében élni, létezni?
olvass tovább
Szabó Rebeka
Időnként eltűnődőm, vajon volt-e bármiféle konkrét oka annak, hogy váratlanul belecsöppentél az életembe. Mi emberek állandóan keressük az ok-okozati összefüggéseket, a tényeket, melyek szilárdan támasztják alá a realitást. De az életben vannak találkozások, érzések, amik nem a véletlen művei. Vagy legalábbis, valami egészen különleges atmoszféra lengi körül az életünk ezen szegmenseit. Azt tudom, hogy Te nem voltál véletlen.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Az utóbbi időben igen nagy népszerűségnek örvendett a Nyerő Páros cím alatt futó valóságshow, melyben hazai hírességek, egészen pontosan párok, házastársak versenyeznek egymással. Bár nem követtem sem idén, sem máskor ezt a műsort, mégis minduntalan olyan cikkekbe, videókba futok bele, melyek azt boncolgatják, mennyire felszínes az, ahogy megjátsszák magukat az emberek az Instagram platformon például, és magában a műsorban is, de a legvégén persze úgy, ahogy kell, lehull a lepel.
olvass tovább
Szabó Rebeka
A lojalitás ugyanis ritkaság. Pont azokat az egyéneket a legnehezebb megtalálni ezen a világon, akik többre értékelik a valódi igazságot, a saját egojuknál. Ez a szomorú igazság, amivel meg kell tanulnunk együtt élni. Mert, ha nem tesszük, könnyen válhatunk az előbb említett ’fake’ típusú emberek áldozataivá, akik elhitetik velünk, hogy nyílt, őszinte szándékaik vannak felénk irányulóan.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Itt az ősz, itt van újra. És amilyen sokan ujjongunk érte, a kötött pulcsis, teázós, színkavalkádokban pompázó gyönyörűségeivel együtt, éppolyan sokan ódzkodnak is tőle. Elvégre az idő hidegebb, olykor szelesebb is, és a borús kilátások a lélekben is hasonló dolgokat idézhetnek elő.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Talán őrjítő az, ahogy gondolataink összesége csak akkumulálódik, és mégis tehetetlennek érezzük magunkat. Talán elviselhetetlennek tűnik, hogy nem tudunk mindent megoldani, hogy bizonyos dolgok egyelőre kifognak rajtunk. Talán úgy hisszük, elég erősnek kell maradnunk ahhoz, hogy a testünk mázsás súlyokat cipeljen. Vagy talán csak rá kellene eszmélnünk arra az örökös igazságra, hogy mi is csak emberek vagyunk, mint mindenki más.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Megvan az az érzés, amikor nem létezik más, csak te, és a lecsupaszított gondolataid? Nem ér semmiféle extra impulzus, kívülről is látod saját magad. Csend honol, és végre minden képkockát, történést vissza és le tudsz pörgetni magadban.
olvass tovább
Szabó Rebeka
Lezárult egy korszak. Elengedjük egymás kezét, és ennek valamiért így kellett történnie, ezt mi is tudjuk. Sóhajtunk egyet, de elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen. De mi történik akkor, ha kérdéseink maradnak?
olvass tovább
